Tíz évvel ezelőtt történt valami, amit akkor még nem tudtam szavakba önteni. Egy csendes, mégis mindent átíró felismerés érkezett meg bennem: mintha megmutatta volna magát egy irány, egy feladat, egy út. Nem voltak nagy élmények vagy látványos jelek — csak egy halk, de teljes bizonyosság. Egyfajta elhivatottság-élmény, ami egyszerűen nem hagyott többé nyugodni.

Elindultam az energia-munka felé.
Egy beavatásos rendszer, a Colorado System volt az első állomásom, ahol főként elmével mozgattuk az energiát. Segített, formált, de valami mélyen mégis azt súgta: a mozgás számomra több egyszerű technikánál. Már akkor is tudtam, hogy számomra a mozgás is gyógyír, ezért kerestem egy olyan formát, ami nemcsak a fizikai testemet, hanem az energiámat is megmozgatja. 

Így találtam rá a csikungra.

Ahogy beléptem ebbe a világba, rögtön éreztem: itt a mozdulat mögött valami sokkal finomabb, mélyebb történik. Tíz évig követtem ugyanazt a rendszert, és bár nem szereztem benne oktatói végzettséget, a csoportunkban sokszor én segítettem a többieknek. Természetesen jött. Láttam, éreztem, hogyan mozdulnak, és ösztönösen tudtam, hogyan támogassam őket.

Idővel mégis azt éreztem, hogy kinőttem a kereteit.
Nem akartam elutasítani azt, amit addig tanultam — sok érték volt benne. Megtartottam mindazt, ami igaznak és működőnek érzek, és elengedtem azt, amihez már csak megszokásból ragaszkodtam. Mintha kitágult volna a látóterem. Több nézőpont, több megértés, több lehetőség jelent meg előttem.

Körülbelül másfél-két éve figyeltem a Vadas Mihály munkásságát. Nem tudtam volna megmondani, miért, egyszerűen csak vonzott. Újra és újra visszatértem a videókhoz, a szemlélethez, a mozdulatok minőségéhez. Aztán idén tavasszal megérkezett a döntés — tisztán, elvárások nélkül:
"Most jött el az idő. Ez az irány az enyém."

A képzés aztán szó szerint felforgatta az életem.
Más nézőpontból, más struktúrában közelítette meg a csikungot, és ettől a korábbi tudásom új értelmet, új rendszert kapott.  Az alapelvek, a mozdulatok finom pontosítása, a figyelem vezetése, az energia minőségének megtapasztalása… mintha egy új rendszerbe rendezte volna a korábbi éveket. Sokszor éreztem úgy, hogy valójában most kezdtem el igazán érteni a csikung lényegét.

És a testem is válaszolt.

Mindig deréktól lefelé voltak az elakadásaim. Aztán egy nap, gyakorlás után elindultam hazafelé, és egyszer csak észrevettem: könnyű a járásom.
Nem olyan "kicsit jobb, mint máskor", hanem valódi könnyedség.
Olyan szinten meglepett, hogy reflexből meg akartam állni, hogy jobban megértsem, mi történt. Ez a könnyedség pedig nem múlt el — hanem beépült.

A vizsga napja minden szinten próbára tett: mentálisan, érzelmileg, fizikailag is. Egy ilyen mélységű irányzatot egy ilyen kaliberű mestertől tanulni egyszerre ajándék és felelősség. A koncentráció, a jelenlét, a belső figyelem intenzitása egész nap velünk volt.

A végén, amikor sor került a kézfogásra és az oklevél átvételére, valami mélyen megmozdult bennem. A fáradtság mögött ott volt a büszkeség, a megérkezés érzése, és az a csendes felismerés:
"Igen. Ez az én utam."

És valami új is kezdődött.
Egy régi hiány pótolva lett, és vele együtt megérkezett egy új lendület, új inspiráció, új irány. A csoporttársakból azóta támogató közösség formálódott, és az új szemlélet új embereket, új kapcsolódásokat, új tanítványokat hozott az életembe.

A csikung számomra ma már nem mozdulatok sora.
Egy élő rendszer.
Egy út, amely összerendez, megtart, és visszakapcsol ahhoz, akik vagyunk, amikor nem takarnak el bennünket a napi teendők, a feszültségek, a régi minták.

Ha ebből az egész folyamatból csak egyetlen üzenetet adhatnék tovább, ez lenne az:

"Kövesd a belső iránytűd. Kövesd az álmod."

Mert minden valódi út ott kezdődik — és oda is tér vissza.

Szeretettel,

Eszter