Négy év: egy élő út története

Három nap múlva négyéves lesz a csikung csoportunk. Furcsa ezt kimondani – nem azért, mert sok, hanem mert amikor elindult, még minden sokkal törékenyebbnek, bizonytalanabbnak tűnt.

Ráadásul ez nem is az első csikung csoportom volt. Az első még a tanulmányaim elején született, amikor az oktatónk bátorított bennünket: gyakoroljunk együtt, mert csoportban könnyebb, mert az energia összeadódik, mert a közösség megtart. Először egy barátnőm vitte, aztán amikor közös helyet béreltünk, én is beszálltam. Az a csoport is működött pár évig. Aztán jött az élet: veszteség, átrendeződés, költözés, majd a covid, ami a csoportos és érintéses dolgokat amúgy is háttérbe szorította.

És akkor, négy évvel ezelőtt januárban volt egy nagyon egyszerű, nagyon őszinte belső mondat: ha ezt nem csinálom, szétfeszít belülről. Nem nagy elhatározás volt, inkább egy kényszerű igazság. Megkérdeztem ismerősöket, hol lehetne hely, beszéltem az Élet Virága Jógastúdió vezetőjével, az oktatónk is támogatott, kiment a hírlevél… és a csoport elindult.

Az első alkalomra nagyjából tízen jöttek. Szinte mindenki ismeretlen volt. Én pedig rémesen izgultam. Nem azon, hogy "jól fog-e menni", hanem azon a sokkal mélyebb kérdésen: elég lesz-e, amit adok? elég tartalmas lesz-e? visszajönnek-e? Ma már ebben tapasztaltabb vagyok, de akkor ez nagyon ott volt bennem.

Az első évek egységesen teltek: Csung Jüan csikungot gyakoroltunk, jöttek-múltak a tematikus kiegészítések, volt kihívás-sorozat, volt sok közös munka. Azt a rendszert nagyon szerettem – körülbelül tíz évig csak azt gyakoroltam. És mégis: tavaly november környékén jött egy váltás. Irányváltás. Nem egyik napról a másikra, nem látványosan, hanem belül. Azóta érzem igazán azt, hogy a helyemen vagyok.

A csoport közben változatos lett. Van két ember, aki a kezdetektől itt van. Van két másik, aki körülbelül három éve. És vannak, akik frissebbek, változó jelenléttel. Ami viszont igazán megváltozott, az a működésünk: régen mindenki valahol elvégzett egy tanfolyamot, és a tanultakat jött gyakorolni. Most nincs tanfolyam. Hétről hétre tanulunk egy kicsit, és mélyítjük azt, ami már megvan. Én vagyok az oktató, ami azt jelenti, hogy nekem is minden héten újra össze kell raknom a rendszert, a két világ egységét, a következő lépést. Nem rutinból megy. És a csoportnak sem mindig kényelmes: a régebbieknek különösen kihívás, hogy most már nem elég "csak" eljönni, hanem otthon is gyakorolni kell, hogy az új anyag tényleg beépüljön.

Ha megkérdezik, mire vagyok a legbüszkébb, nem azt mondom, hogy a létszámra, nem azt, hogy a struktúrára. Arra vagyok büszke, hogy nem adom fel. Hogy nem a könnyebb utat választom. Hogy nem cserélem vissza a megszokás kényelmére ezt az új, járatlan utat. Mert érzem, hogy ez élőbb. Igazibb. Nekem is, nekik is.

És ha most, a negyedik születésnap küszöbén egyetlen mondatot mondhatnék a csoportnak, ez lenne:
Gyakoroljatok minden nap. Öt-tíz percet legalább.

Nem nagy szavak. Nem ígéret. Csak egy egyszerű, kitartó, mindennapi kapcsolat önmagunkkal.

Négy év. És megyünk tovább. Lépésről lépésre.

Várlak szeretettel,

Eszter.